A napokban már gondolkoztam rajta, hogy vajon miért nem élünk azzal, amire annyira büszkék vagyunk. A magyar nyelv sokszínűségével. A közösségi médiában bőven látni posztokat, amik arról szólnak, milyen kifejező a nyelvünk. Akkor vajon miért nem használjuk?
Ma reggel vittem az oviba a fiamat. Ő futóbiciklivel ment a járdán, gyorsan én futottam utána, de már nem voltam elég közel. Láttam, hogy tolat ki egy autó az udvarból, de későn vettem észre. A fiam átszáguldott mögötte, meg persze én is. Még meg tudott állni, nem lett gond. Én szóltam a fiamnak, ezentúl erre jobban oda kell figyelnünk. És mentünk volna be az oviba. De a sofőr kiabálni kezdett velem. Nem emlékszem mindenre, mert nagyon megijedtem. De az megmaradt, hogy rögtön azt vágta a fejemhez, hogy még én fogok haragudni. Erre azt mondtam, nem haragszom, megijedtem. Többire nem emlékszem, csak arra, hogy az egyik anyuka beterelt az oviba. Köszönöm, neki. Jobb volt így. 🙂
De megmaradt bennem a kérdés, hogy a pillanatnyi érzéseinkre, miért nem használunk többféle kifejezést? Rögtön hibáztatni kezdjük a másikat, pedig akár ő is tehetne fel egy tolatásjelző csipogót, vagy kamerát, hiszen magas a kerítése. Mi is mehettünk volna lassabban. De itt nem az a lényeg. Ami megtörtént, az megtörtént. De ha akkor kiszáll az autójából és odajön, megkérdezi, hogy hogy vagyunk, elmondja, mennyire megijedt és megkér, legközelebb lassabban menjünk, mindenki számára jobban indult volna a reggel.
Vagy én nyugodt tudok maradni és csak annyit mondok, ezt beszéljük meg szépen, ne az autóból kiabálva a gyerekek előtt. De amikor megijedünk, nehezen gondolkozunk higgadtan, hiszen ezek mélyről jövő reflexek, indulatok. Ezt talán még könnyebb is lenyelni. Már tudom, még van miért meditálni, folytatni az önismereti utamat. 😉
De nem csak ezen a téren nem használjuk ki a nyelvünk lehetőségeit.
Rossz anya, rossz gyerek, jó anya, jó gyerek. Ennyi. Mintha a fáradt, energikus, zavarodott, elveszett, kétségbeesett, türelmes, türelmetlen, céltudatos, következetes, kimerült, éhes, vidám, kreatív, alapos, figyelmes, dekoncentrált, kedves… szavaink nem is léteznének.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ezek állapotok és nem állandó jelzők. Változhatnak egyik pillanatról a másikra. Ne írjuk le se önmagunkat, se másokat egy-egy jelzővel. Hiszen sokszínűek vagyunk és ez így van jól.
Nekünk, felnőtteknek a feladatunk, hogy megmutassuk a gyermekeinknek, színes a világ. De ahhoz ismerni kell önmagunkat. Tudni kell, mi zajlik éppen bennünk. Sokkal tudatosabban kell élnünk. Hogy amikor valaki szembejön ijedten, zavarodottan, összetörten, akkor ne mondjuk azt, hogy ő rossz. És ez ott kezdődik, hogy nem mondjuk önmagunkra sem.
“Anya olyan béna volt.” Ezt felejtsük el. Anya fáradt volt, nem figyelt, ezernyi érzés kavarog benne. Mutassuk ezt meg önmagunknak, a gyermekünknek és a világnak egyaránt. Akkor majd lesz miről beszélgetni, lesz megoldása a problémáinknak.
Én már eljutottam odáig, hogy amikor leejt valamit a fiam, vagy agresszív lesz, akkor meg tudom kérdezni tőle, mi történik vele, mi zajlik benne. És eljutottam odáig, amikor én kiabálok, akkor el tudom neki mondani, hogy miért teszem azt. Persze, miután lenyugodtam. És tudom, általában mi kell ahhoz, hogy lenyugodjak, ha nincs olyan szerencsém, hogy áll mellettem valaki, aki utat mutat. De ez több éves önismereti munkámba került. És mérhetetlen büszkeséggel tölt el, amikor a 4 és fél éves fiam elém áll és az érzéseiről beszél. Ilyenkor azt érzem, volt értelme a sok energiának, pénznek, amit ebbe az önismereti munkába fektettem.
Boldog születésnapot!