Egyszer volt, hol nem volt, kerek e világon élt egyszer egy felhőcske. Nem volt neve, csak felhőcske. Semmi különös nem volt benne. Átlagos méretű volt és átlagos kinézetű. Csak egy bárányfelhő a többi között. De ő nem annak érezte magát. Úgy érezte, sokkal több. Valamire hivatott. Csak azt nem tudta, hogy mire. Így hát csak sodródott a széllel nap, nap után.
Bejárta már az egész világot, de nem jött rá, mire hivatott. Nem történt vele semmi említésre méltó. Csak sodródott és figyelt. Csendben volt közben. Nem zavart senkit.
![]()
Legalábbis ezt hitte…
Felhőnk csak úszott és sodródott az égen. Egy nap azonban magas hegyek közé érkezett. Mivel annyira semmilyennek és láthatatlannak képzelte magát, gondolta jó lesz neki, ha bekúszik a hegyek közé. Ott aztán el is bújhat és már pláne nem fogja bántani senki és ő sem fog zavarni senkit és semmit.
Talált is egy ideális helyet. Egy kopár, sziklás szakadékot. Olyan volt, mint egy kihalt, szürke verem.
– Pont, mint én – gondolta a felhő.
– Jó lesz állandó lakhelynek.
Be is húzódott oda és szenderegni kezdett. Ráfér a pihenés. Évek óta csak úszott az égen, kerülgette a többi felhőt, kérte az elnézéseket. Ideje, hogy magával törődjön, kipihenje magát.
El is aludt jó mélyen. Ki tudja, meddig szendergett így. Álmok, érzések, változások nélkül.
Egyszer azonban valami elsuhant felette. Egy madár, vagy egy másik felhő lehetett. Annyira gyorsan ment, hogy szele még mély álmában is megérintette. Fel nem ébresztette, de álmodni kezdett.
Egy ragyogó, színes, élettel teli völgyet látott. Virágok, fények, játszadozó mókusok, nyuszik, őzikék. Repkedő pillangók. És egy mandarinfa.
– Mandarinfa? Ezt még egyszer meg kell nézni. Hogy kerül egy mandarinfa egy ilyen völgy közepébe. A mandarin melegebb éghajlaton terem. Nem, ez lehetetlen – még álmában is ezt gondolta a Felhőnk.
Szeretett volna tovább aludni. Még fáradtnak kell lennie. Ez az élet rendje. De nem tudott. Zavarta ez az álom, mert olyan valósnak tűnt. És mert rájött, talán nem is olyan kényelmes az ő szakadéka. Talán van szebb és kellemesebb. Csak az a mandarinfa ne lett volna. Attól olyan hihetetlennek tűnik az egész. Pedig már majdnem elindult egy szebb táj felé…
Gyötrődött. Fogalma sem volt, mit tegyen most. Eszébe jutott, valaha azt gondolta, küldetése van, sokra hivatott. Hová tűnt ez belőle? Mi történt vele, hogy évek óta csak egy szürke verem mélyén alszik?
Éppen ezen morfondírozott, amikor észrevett egy másik felhőt.
– Helló! Helló! – kiabálta. De a másik felhő nem hallotta meg.
Szerette volna megtudni, mi történt a világban, mióta ő bujdosni kezdett.
Még napokig szólongatott felhőket, madarakat, de nem járt sikerrel. Feljebb kell repülnie. Annyira mélyre süllyedt már, hogy senki nem hallja meg.
Megpróbált feljebb emelkedni, de nem tudott. Egy hatalmas szikla az útját állta.
– Ez hogy lehet? Hiszen mikor beköltöztem ide, még gond nélkül befértem. A sziklák meg nem költöznek csak úgy arrébb – gondolta Felhő.
– Most mitévő legyek?
Sokáig töprengett, de végül nem jutott semmire. Elsírta magát. Ahogy hullottak a könnyei, úgy lett egyre kisebb. De ezt észre sem vette. Csak pityergett és pityergett, míg egy mókus meg nem szólította.
– Miért sírsz ennyire Felhő?
Felhő körülnézett, hogy honnan jön a hang. Mikor meglátta a kis mókust az egyik szikla szélén, abbahagyta a sírást.
![]()
Elmesélte történetét.
Kíváncsi volt, tele álmokkal, hogyan tegye szebbé ezt a világot. Úgy érezte, sokra hivatott. De nem találta, mire is pontosan.
Kezdte azt érezni, a nagyobb, gyorsabb felhők között mindig útban van. Ő kicsi volt és jelentéktelen. Nem vette észre senki. Azt sem, amikor ideköltözött, ebbe a szürke, eldugott verembe.
Elmesélte az álmát is és azt is, hogy szeretett volna végre feljebb emelkedni, de már nem tud. Mélységes elkeseredésében kezdett el ennyire sírni. Aztán már csak pityergett, de azt nem tudta abbahagyni.
– Ne haragudj, kis mókus, ha megzavart a sírásom – mondta Felhő.
– Nem azért jöttem – válaszolta a mókus. – Nem hallottuk a hangodat. Már éppen kezdtünk túl sokan lenni ezen a környéken. A mi erdeinket elkezdték kivágni, így összeszűkült a helyünk. Aztán észrevettük, hogy a távolabbi sziklák között csordogálni kezdett valami víz. Finoman folydogált és elkezdett színesedni a táj. Megjelent néhány virág, pár szál fű. Kíváncsiak lettünk, honnan jön a víz. Így találtalak meg Téged.
– Szóval azt mondod, azért kezdett el ott élet fakadni, mert én folyamatosan sírtam? Mi lesz akkor, ha abbahagyom? Most már mindig sírnom kell?
Ezen elgondolkodott a mókus is, de nem jutott eszébe neki sem jó ötlet. Ő sem tudta, mi mást tehetnének.
Így hát a felhő csak sírt és sírt tovább. Közben észre sem vette, hogy már szinte el is fogyott. Annyira kicsi lett.
Egy nap újra megjelent a mókus.
– Milyen apró lettél! – kiáltott fel rögtön, ahogy meglátta a felhőt.
– Tessék? – riadt fel Felhő a réveteg pityergéséből.
– Családom lett. Apa lettem. Gondoltam, feljövök hozzád és elhozom ezeket a jó híreket, hiszen ezt Neked és az új lakhelyünknek köszönhetem – válaszolta a mókus. – De amikor ideértem, megrémített, milyen kicsi lettél. Már szinte teljesen elfogytál.
– Észre sem vettem – mondta olyan nyugodtsággal a hangjában Felhő, mintha csak az időjárásról csevegnének.
– Felhő, hát nem is érdekel? Hiszen ha így folytatod, hamarosan elfogysz! Mi lesz velünk akkor? – kérdezte aggódva a mókus.
– Nem tudom – felelte a Felhő. Ahogy ezt kimondta, magához is tért. Ha annyira kicsi lett, már ki kell férnie. Akkor újra szabad!
Rögtön ki is próbálta. És úgy volt, ahogy gondolta. Feljebb emelkedett és már száguldozhatott is messze, a többi felhő között.
– Velünk mi lesz így? – kiáltott utána a mókus kétségbeesetten.
De Felhő ezt már nem hallotta meg. Csak száguldott és élvezte a szabadságot.
Újra látott mindent fentről. Tudta, mi történik a világban.
Újra nagyon kicsi volt. Most sem vette észre senki. Folyton félrelökték. Mintha nem is létezne.
Hiányozni kezdett neki a verem és a mókus. Bár nem érezte ott jól magát, de legalább kellett valakinek. Legalább hasznos volt.
Szeretett volna visszamenni oda, de a szélirány csak nem akart megfordulni.
Sodródott tovább. Egy magas hegy oldalában valami különlegeset pillantott meg. Nagyon szépnek tűnt. El is felejtkezett a mókusról és a veremről.
Lejjebb ereszkedett, hogy megnézhesse közelebbről.
Egy érdekes, piros virág volt az. Dús, zöld levelei között sötétpiros virágai körben helyezkedtek el. Gyönyörű volt. Csak azt nem értette Felhő, mik azok a tüske szerű, hosszú nyúlványok rajta. Aztán rájött…
Ez egy húsevő virág volt. Apró bogarakkal táplálkozott. Ez teljesen megzavarta felhőt. A virágokról eddig az a kép élt benne, hogy csodaszépek, adják a port a méheknek, feltöltik a lelket. Csak jó dolog mondható el róluk. Erre tessék…
![]()
Itt egy virág, ami más élőlényeket eszik meg. Ez annyira ledöbbentette, hogy teljesen belefeledkezett. Csak bámulta és bámulta. Úgy érezte, egy világ omlott össze benne.
Most biztosan azt gondolod, kedves olvasóm, hogy túl érzékeny Felhő lelke. És talán így is van. De szerinted ez csak rossz lehet? Talán még az érzékenysége is jó valamire, nem gondolod?
Felhő még mindig csak figyelte a virágot. Látta, ahogy egyre szorosabbra záródik egy-egy rovar körül. Ettől elkezdte szörnyen rosszul érezni magát. Mintha ő maga is benne lenne a virágban. Azt érezte, csak szorul és szorul körülötte a virág és ő képtelen szabadulni. Nem tud semmit tenni. Egyszerűen semmivé foszlik.
A képzelgéseiből egy másik felhő riasztotta fel. Nekiütközött.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Felhőtől.
– Figyeltem ezt a virágot. Megeszi a bogarakat. Teljesen lesokkolt.
– Akkor sejtem, ki vagy. Te vagy az a felhő, aki korábban mindig mindenkitől elnézést kért, akinek nekiment. Aztán hosszú időre eltűntél.
– Ti észrevettetek engem? Azt hittem, senki nem tud a létezésemről – válaszolta Felhő.
– Dehogynem. Mindenki tud rólad.
– Akkor miért nem keresett senki, mikor eltűntem? Miért nem szólt hozzám senki? – fakadt ki Felhő.
– Mert mindig csak mentél. Soha nem álltál meg beszélgetni, szólni hozzánk. Úgy éreztük, lenézel minket.
– Ez nem igaz. Csak nem akartam zavarni. Én mindig jelentéktelen és unalmas voltam. Nem tudtam, mit is mondhattam volna nektek.
– Elég lett volna egy „Szia! Hogy vagy?”.
– Ez nem lehet ilyen egyszerű – kételkedett Felhő.
– Dehogynem. A kapcsolatok nem bonyolultak, csak azzá tesszük.
– Szerinted még szóba állnak velem a többiek, ha ezt kipróbálom? Nem utáltak meg már végleg?
– Nem. Csak beszélj velük. Ennyi az egész.
– Köszi a tippeket! Igyekszem ezentúl figyelni erre.
Még néhány szót váltott egymással a két felhő. Mindketten meséltek útjaikról, Felhő a mókusról, majd elköszöntek egymástól.
Közben Felhő meg is feledkezett a húsevő virágról. Csak akkor jutott újra az eszébe, mikor megint lenézett a föld felé. De már nem tűnt olyan szörnyűnek.
– Végül is, ez az élet rendje – gondolta Felhő. Nézte, ahogy újabb bogár sétál a virág csapdájába. Most nem képzelte magát a bogár helyébe. Csak az járt a fejében, talán nem is olyan a világ, mint amilyennek eddig hitte.
Folytatta az útját.
Végre fordult a szél. Elindult hát visszafelé, hogy megkeresse régi vermét és a mókust. Út közben már nem igyekezett elkerülni mindenkit. Sőt, beszélgetni kezdett. Megszólított egy-egy felhőt, madarat és csevegtek az élet dolgairól. Ettől Felhő kezdte fontosnak érezni magát. Sőt, egészen odáig jutott, hogy már azt is érezte, talán tartozik valahová. Talán nincs is olyan egyedül.
Megtalálta a régi vermét. Visszabújt oda. Újra sírni kezdett, nehogy kiszáradjon a mókus és családjának völgye.
Könnyen ment neki a sírás. Csak belegondolt, hogy soha többet nem hagyhatja ott a vermet, pedig már meglátta a világ szépségét. Most, hogy menne, most már nem teheti meg. Ezért keservesen sírt minden áldott nap és éjszaka.
Hamarosan újra ellátogatott hozzá a mókus.
– Sejtettem, hogy te jöttél vissza – mondta Felhőnek. – Már aggódtunk a szárazság miatt. Pont jókor jöttél.
Felhő válaszolni sem bírt. Sírt egyre jobban. Ahogy hallgatta a mókust, még inkább elkeseredett. Ha ő nem marad itt és nem sír tovább, akkor kiszárad az a völgy, ahol a mókus él a családjával és még ki tudja, kik laknak ott. Nem teheti meg, nem hagyhatja el a vermét.
A mókus tanácstalanul ballagott vissza a családjához. Nem tudta, mi tévő legyen. Ha azt mondja Felhőnek, menjen el, az ő lakhelyük újra kiszárad, kopár lesz. Márpedig a völgy többi része már így is túlzsúfolt. Ha marad Felhő, hamarosan ő fog kiszáradni. Túl erősen sír, így túl gyorsan fogy.
Eközben Felhő zokogott tovább. A sok és erős sírástól annyira kimerült, hogy álomba zuhant. Még próbált ébren maradni, hiszen tudta, álmában nem fog sírni. De nem ment neki. Elaludt.
Álmában újra látta azt a csodálatos, élettel teli völgyet és a mandarinfát. De most nem csak látta. Ott is volt. Érezte a fantasztikus illatokat, a simogató melegséget. Hallotta a madarak énekét, a bogarak zümmögését. Minden mozgott, ahogy Felhő is. Mintha minden táncolt volna, olyan mély volt a harmónia. És ott a mandarinfa. Már nem érzi úgy Felhő, hogy nem lenne idevaló. Bár elméletben tényleg máshol kéne lennie, de a valóságban erős, dús és illatozó fa. Ugyanarra a zenére táncol, mint a völgy többi lakója. Felhő elmélyült az érzéseiben. Már őt is átjárta a harmónia, az együtt lüktetés.
Ekkor mintha a mókus hangját hallotta volna meg. Ahogy egyre hangosabb és tisztább lett a hang, úgy kezdett halványodni a völgy képe és a nyugalom, harmónia érzése. Ettől felhő megijedt. Ráeszmélt, csak álmodik. De nem akarta elengedni azt a képet, az érzéseket. Újra át akarta élni. Viszont azt is tudta, ha ezt teszi, akkor kiszárad a völgy. Így hát ébredezni kezdett.
Ekkor meghallott még egy hangot. Ez a hang egy altatót dudorászott. Majd lágyan suttogni kezdett.
– Tényleg felébrednél? Valóban abban a világban akarsz lenni újra? Ott, ahol csak sírnod lehet? Ahol egyedül vagy, szürke minden?
Felhő elbizonytalanodott. Körbenézett, honnan jön a hang. Egy sünit pillantott meg, aki Felhőt nézte.
![]()
– Miért mondasz ilyeneket nekem, süni? Tudod, hogy az ébredés a kötelességem. Hiszen állatok pusztulhatnak el miattam. Akár még egy olyan süni is, mint te.
– Ugyan már. Tényleg azt hiszed, hogy pótolhatatlan vagy? Hogy nélküled nem tudnak élni sem?
– Hát tényleg nem. Én adom a vizet a völgybe, ahol élnek. Víz nélkül nem lehet élni.
– Gondold át még egyszer!
– Igazad van. Ha nagyon belegondolok, tudnak élni nélkülem is. Valószínűleg találnak majd egy másik helyet. Vissza is mehetnek oda, ahonnan jöttek. De az nem lesz ugyanilyen jó. Ez már az otthonuk lett. Van bőven hely, élelem. Tökéletes a számukra.
– És a Te számodra?
– Én nem számítok. Különben is, mindig akartam egy különleges küldetést. Akartam, hogy valakinek szüksége legyen rám. Megtaláltam.
– De nem volt jobb itt? Itt, ahol békesség van, szépség, jó illatok?
– De. Szinte tökéletes. De ha jobban belegondolok, itt sincs társaságom.
– Már van. Majd én leszek a barátod – jelentette ki határozottan a süni.
Felhő már válaszolni sem tudott. Sőt, sírni sem. Annyira elkeseredett. Már csak a fájdalmat érezte. Annak a fájdalmát, hogy sehol sem jó neki. Mert akármennyire is örült a sün ajánlatának, az a sündisznó akkor sem valóságos.
A kétely most már mindig benne lesz. Választania kell egy szép, sőt, csodás álom és a rideg valóság között. Bár az álom nagyon vonzó, sőt, ha nem hallja meg a mókus hangját, eszébe se jutott volna felébredni. De így… Már zavarja a tudat, hogy nem a valóságban él. Tudta, érezte, már soha nem lehet igazán boldog. Akármelyiket is választja, a másik mindig hiányozni fog neki.
Fájdalmában egy hatalmasat ordított. Akkorát, hogy ijedtében még ő maga is felébredt.
A mókus ott állt alatta és kikerekedett szemekkel bámulta.
– Mi történt veled, Felhő?
– Csak álmodtam – válaszolta röviden. Se ereje, se kedve nem volt mesélni az álmáról.
– Biztos szörnyű rémálmod lehetett.
– Az volt – mondta Felhő. Hogyan is magyarázhatná el, hogy élete legszebb álma volt, mégis így ébredt.
– Nem is akarlak sokáig zavarni, csak már olyan régóta víz nélkül vagyunk, hogy újra elkezdett kiszáradni a völgyünk.
Felhő éktelen haragra gerjedt. Nem sírni kezdett, ahogy azt várták volna tőle. Hanem kiabált. Bár sokan összegyűltek a kiabálásra, pontosan senki nem értette. Valami olyan lehetett, hogy senki, soha, önző, törődik, szeret, álom, nem.
Mikor Felhő megnyugodott és körülnézett, megdöbbent, mennyien vannak körülötte. Nézte őket, várta, hogy megszidják a viselkedéséért. Hogy elzavarják. Mélységesen megdöbbent, mikor csak ennyit mondtak:
– Szeretünk.
Felhő nem értette mi történik.
Egy másik felhő kezdett beszélni.
– Bár azt hiszed, észre sem veszünk és egyedül vagy, mi azért látunk és láttunk. Bár időnként eltűnsz és ezt nem értjük, de azért mindannyian őrzünk szép emléket rólad. Egy-egy jó beszélgetés, közös repülés. A törődés, a figyelem, amit tőled kaptunk. Mind fontos nekünk.
Felhő újra pityeregni kezdett, de most a meghatottságtól.
A mókus folytatta:
– Nélküled mi nagyon rosszul élnénk. Bár valóban csak akkor jöttem, ha fogytán volt a víz, de gyakran gondoltunk rád odalent. Még a gyermekeimnek is meséltem rólad.
Ekkor már hatalmas könnycseppeket hullajtott Felhő.
De igazán csak akkor döbbent meg, mikor észrevette, hogy mi kezd alatta nőni.
Az a szürke verem kezdett megtelni. Egy kis tavacska, növények, fák nőttek a szeretettel teli könnyei nyomán. A mókus és családja odaköltöztek. De még egy süncsalád is érkezett. Madarak jártak a tóhoz inni. Élettel telt meg a verem. Az állatok és a növények olyan harmóniában éltek, mintha ugyanarra a zenére táncolnának.
– Ez meg mi? – kérdezte az egyik kis mókus.
– Nem tudom. Én ilyet még soha nem láttam – felelte az apja.
Felhő is odanézett és már meg se lepődött a látványon.
– Egy mandarinfa – mondta örömmel. És tudta, az álma és a valóság mégis közel járnak egymáshoz.
![]()
Én ilyen mesékkel is szoktam segíteni azt, hogy könnyebben beszéljek nehéz dolgokról. Először a mesét írom meg. Egyrészt azt könnyebb, mert eltávolít a történtektől, másrészt a metaforák hatnak a tudatalattinkra. Így valóban gyógyítanak a történetek. Ez az a mese, amit ígértem, hogy megmutatok. Köszönöm, hogy végigolvastad!
Ha szeretnél Te is szeretnél történeteket írni, vagy más módon beszélni a nehézségeidről, nézd meg a lehetőségeket a honlapomon: https://fedezdfelmagad.hu/
Szeretettel: Edit
Képek forrása: pixabay.com
Sokan panaszkodnak arra, hogy kevés az önbizalmuk. Egyrészt azért is, mert nem abban szocializálódtunk, hogy folyamatosan adjunk egymásnak pozitív, vagy építő jellegű visszajelzést. Másfelől azért is kevés lehet az önbizalmunk, mert csak sodródunk az árral és nem tudatosan építjük magunkat. Nem jutalmazzuk meg egy-egy erőfeszítések által elért sikereket. Azt pedig pláne nem, ha nem értük el a vágyott eredményt, de akkor is meg mertünk tenni valamit, amitől tartottunk.
Senki nem született profi anyának, apának, nagymamának, nagypapának. Ezek mind olyan szerepek, amit tanulni kell, méghozzá folyamatosan. Mert ahogy a gyermek egyre nagyobb lesz, úgy változnak a szülői, nagyszülői feladatok, szerepek.
Ezek a sorai jutottak eszembe Karinthy Frigyes versének, amikor kipróbáltam egy mobilos applikációt.
Boldog születésnapot!
Rengeteg karácsonyi film szól arról, hogy ilyenkor csodák történnek. Ez csak rózsaszín maszlag, vagy tényleg létezik Karácsonyi csoda?