Ez most egy személyes tartalmú bejegyzés lesz. Azért írom ki mégis ide, hogy megmutassam, lehet, szabad beszélni fájó témákról. És ez segít. Nekem az írás. Először csak magamnak szoktam írni kézzel. Sőt magamnak se. Nem olvasom vissza, csak írok. Aztán szoktam meséket, gyógyító történeteket. Hamarosan hozok egyet, de még keresem hozzá a jó képeket. Többek között az a mese és a sok munka, amit elvégeztem magamon, illetve, hogy még nekem is van egy coachom, aki segített abban, hogy már tudjak beszélni, írni nyilvánosan az érzelmeimről, fájdalmaimról. És az a személyes történet is segít, ami most következik.
Boldog születésnapot!
Ma lenne a 34. születésnapod. És ma van egy éve, hogy elengedtünk. Még nem egészen. Én biztosan nem. Néha még mindig kapaszkodok beléd, levelet írok neked, veled beszélgetek. Nézem a családod friss képeit és nem hiszem el, hogy már nem Te vagy rajta. Írnám, hogy tudom, neked már jobb és fentről vigyázol ránk és velünk vagy. De nem tudom. Fogalmam sincs, hol vagy, mi történik Veled. Néha még azt sem, velem mi történik.
Időnként azért már könnyebb. Például már tudom, mit mondjak Tominak, mikor megkérdezi, mi lesz vele, ha én is meghalok, míg ő oviban van. Már tudom, hogyan meséljek neki a halálról. Már kijön velem a temetőbe, meggyújthatok az emlékedre úgy egy gyertyát, hogy nem kiabál érte velem és nem akar megverni.
Már tudok úgy beszélni rólad, hogy elengedem a könnyeim és tudom, hogy meg is állnak. Tudom, hogy beszélhetek, mert biztonságban vagyok. Mert szeretnek.
Talán ez kellett volna Neked is. Talán ez a legfontosabb, amit nekem adtál. Megmutatni, hogy beszélni kell. Hogy nem zárkózhatunk el.
Egyszer azt mondtad, ha újrakezdhetnéd, nem akarnál mindent egyedül megcsinálni, hogy megkímélj másokat. De ez a minden csak a házimunkára vonatkozott. Abból már adtál át másoknak, de abból se eleget.
De a lelki terhedből senkinek. Azt mind megtartottad magadnak. Féltél? Azt érezted, túl sok? Tudom, a mama azt mondta, egy nőnek egyedül kell… De már nagyok voltunk, már felnőttek.
Erős akartál lenni, ahogy én is. Nem akartalak elárulni, így hát én se beszéltem. Itt rontottuk el. Ha beszéltünk is, nem a megfelelő embernek. Mert voltak körülöttünk, akik segítettek volna. De nem a hangosak. Nem azok, akik minden nap azt mondták, “csak segíteni akarok”. Hanem azok, akik nem szóltak, csak ritkán. És akkor se sokat. De már tudom, mikor igazán kell, ott vannak. Már tudom, kit kell hívnom ha baj van. Bárcsak tudtam volna ezt akkor is.
És bárcsak én is hangosabban tudtam volna mondani, hogy segítek. Hogy gyere, beszéljünk. Hogy igyuk meg azt a kávét, amit három éve terveztünk. Hogy mondj el bármit, hogy sírhatsz is. Hogy félhetsz is és dühös is lehetsz.
Úgyhogy ezentúl hangosabb leszek. Megmutatom, hogy itt vagyok, akinek szüksége van rám, keressen. És keresni fogok én is. Keresek segítséget, ha kell. Mert már nem csak tudom, hanem a szívem legmélyéből érzem, NEM SZABAD EGYEDÜL.
Szeretlek, Edit
Ui.: Ha Évikével partiznátok, tartsatok fent egy helyet a fitness gépen nekem is! 😉
Kép forrása: https://pixabay.com/hu/sziluett-ballerina-%C3%A9szaki-f%C3%A9ny-3047783/
Ha érdekesnek találtad a cikket, megköszönöm, ha megosztod! :)
Ha szeretnél még többet olvasni a témában, vagy közösséget találni, látogass el Facebook oldalamra is.
Instagramon pedig IDE kattintva találsz meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: