Az anyává válás nem egyszerű. Ráadásul nem is úgy van az, hogy egyszer csak anya leszek, aztán mindent tudok. Az anyává válás egy folyamat, amelyben mindig tanulhatunk, tanulnunk kell valami újat. És a legtöbbet magunkról. Mert hiába tanulom meg a tankönyvből, hogy mikor és hogyan kell szoptatni, fürdetni, altatni, bánni egy gyermekkel, az én gyermekemnél az nem válik be. Aztán meghallgatom a szakértőket, a szomszéd néniket, mert mindenki tudja, hogyan kell felnevelni az én gyermekemet. És szépen lassan elfelejtem, hogy csak azt az egy személyt nem kérdeztem meg, aki valóban tudhatja, mi kell az én gyerekemnek. A GYERMEKEMET. Mert pici és nem beszél, de attól még tudja, mire van szüksége. Csak rá kell figyelnem. CSAK RÁ. De egy pici gyermek hangját csak akkor fogom jól meghallani, ha tudok csendben lenni. Tudok csak kettőnkre figyelni és nem a külső elvárásokra.
A mai világ, információ áradat nem könnyíti ezt meg. Kicsit böngészek az interneten, körülnézek a közösségi oldalakon és látom, mindenki tökéletes anya, csak én nem. Jobb napjaimon átfut az agyamon, hogy ha olyan jó anya, akkor hogy az ördögben van ideje ennyi szívmelengető idézetet kiírni. Én ugyanis megfeszülök, akkor se marad se időm, se kedvem. Mert szorongat az érzés, hogy nem adtam eleget a gyermekemnek. Mert ma nézettem mesét vele, mert főznöm kellett. Nézettem mesét vele, mert beszélni szerettem volna valakivel, pedig megírták, hogy az mennyire ártalmas. Önző lennék?
Már nagyobb a gyermekem, nem rágódok annyit a meséken. Ma viszont újra szörnyű anyának érzem magam. Nem volt időm főzni. Gyors ételt adtam neki. (De ezt csak Neked súgom meg, amúgy nagyon szégyenlem.)
Ma pedig kiabáltam vele. Ma sok rossz emlék jutott az eszembe, zaklatott volt a lelkem. Aztán egy óvatlan pillanatban elfogyott a türelmem. Rákiabáltam. Ő megijedt, hiszen nem szoktam ilyet tenni. Ettől persze még rosszabbul érzem magam.
Aztán rájövök, ez így nem mehet tovább. Félre a könyvekkel, félre a jó tanácsokkal. Félre a közösségi oldalakkal.
Ránézek a gyermekemre és mosolyog. Maszatos az egészségtelen fagyijától. Koszos mindene a homoktól, sártól. Majd ezt mind belém törli és már együtt vagyunk koszosak. És együtt nevetünk.
Együtt éljük meg az élet apró örömeit, bánatait. Együtt éljük meg a nagy örömöket, fájdalmakat is. Ma már nem zavar, ha mások látnak minket hangosan nevetni, sáros pocsolyákban ugrálni. Nem zavar, ha látnak minket sírni, veszekedni.
Szeretném megmutatni másoknak is, milyen szép is az élet, ha engedünk a szabályokból, ha felébresztjük önmagunkban a gyermeket és játszunk egy nagyot.
Szeretettel: Edit
Ha érdekesnek találtad a cikket, megköszönöm, ha megosztod! :)
Ha szeretnél még többet olvasni a témában, vagy közösséget találni, látogass el Facebook oldalamra is.
Instagramon pedig IDE kattintva találsz meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: